A halál meséje

Ha kihunynak a fények

És sírköved borul feléd

Vissza jövök érted

És mondok még egy mesét

A halál kezet nyújt feléd

De ne félj

Ott leszek majd veled

és fogom a kezed

Föléd borul a rózsa tövises gallya

Szívdobogásod már senki sem hallja

Álmod szemedben örökké való

És betakar a szomorú fekete takaró

Te vagy az egyetlen…

Mi régen oly komor volt

Hol nem lát más csak a hold

A világ megszűnt létezni

Csak a te lényed éltet

A sötétség világában

És gyertyát gyújtasz nekem

A gyűlölet fekete vágyában

Nem hagyod hogy éltem tova szálljon

Megmented a világom

Megvalósítod az álmom

Szűnjön meg a világ

Minden férfi és nő

Csak te létezel nekem

A szerelem a jövő

Vágy a halál után

Az élet sötét romjaiban

Szívem elhagyott szavaiban

Keresem a nyugalom szigetét

Megszűnt már minden álom

Az élet után a halált várom

Vágyam ezután úgy lángol

A síron túli örök mámor

Menekülés ebből a romlott világból

A síron túl

Nehezen rádborul koporsód fedele

Mélyen a föld alatt

Sírodba temetve

Fekete sírkőre neved vésve látod

Már nem mentheted meg a világod

Viszont hinned kell a hatalmas erőben

A síron túli fekete mezőben

S hinned kell a végzet hatalmában

Tested fáradt lelkének arcában

A halál csókja

A halál csókjánál nincs édesebb méreg

Szívedbe nyilal és belűlről éget

Megszűnni érzed a világot

Mások arca helyett már csak a sajátod látod

Még nem tudod ez egy igazi álom

Mélyebbre vonulsz

Mely mélység nem pusztán egy sötét árok

Ki majd megsirat végzeted napján

Éltedben már csak végzeted látod

De vajon mi vár rád ott

Megleled majd ott az álmod?

De arcát már csak annak látod

Ki föléd borul és testedet siratja

Könnyeit a föld magába itatja

Te vagy sírásának örök rabja

Sikoltó lelkének lakatja

A sötétség világa

Mélyen a föld porába vésődött lábnyomok

Utunkat nem járják az égi angyalok

Hosszú hideg záporokban hasadó dallamok

A sötétség világában rövidek a nappalok

Szenvedéstől vérző szívek

Már csak holt lelkek élnek ott

Hát nem érzed hogy ez a léted

Mely már csak vérfagyasztó sikolyod árnyképe

A boldogság halála

Fájt az élet tüzes lángja,

Fájt a holdfény álmos fátyla.

A fájdalom, az álmok árnya

Napfény bájos mosolygása

Arcnélküli emberhadban,

a harcban én már majd meghaltam.

Nem lelem az éber álmom,

önzetlen mosolygásom

Boldogságtól elszakadtam,

Szólt az a bús dallam halkan:

Most már csak repülni vágyom

Hajnalfényben, angyal szárnyon

Zuhanok a mélység felé

Sötét gonosz árnyak elé

Gyenge vagyok…

Mondtam halkan

És nem találom önmagamban

Az igazi énemet…

Mely teljessé tenné

e homályos életet